Joci.
Joci elsőéves szabad-bölcsész hallgató. Joci optimistán tekint a jövőbe, eddig is ment neki, ezután is fog. Valószínűleg a kommunikáció-média szakirányt fogja választani. Igazából nem érdekli, de tudja hogy a média az nagy pénz, az egyetemről kidobni meg nehéz lesz („…négyszer csak nem húznak meg egy tantárgyból”).
Eltelik négy év – annak ellenére, hogy Joci bizton állítja, hogy az csak három volt, mivel 19 évesen (is) elsős volt, 22 évesen meg diplomázik – Joci számára elkezdődik a nagybetűs. Miután minden dél-alföldi rokonnak elmagyarázza a „Bachelor” és a „Szabad bölcsész” fogalmak jelentését, kíváncsian elkezd állasok után keresgélni. Szomorúan veszi tudomásul, hogy kicsit sem arányos a kommunikáció szakot hirdető iskolák, és az ebben a munkakörben dolgozók száma. Péntek estéjét is a különböző álláskereső oldalaknak, és az önéletrajzírásnak szenteli.
Néhány nap elteltével még semmi válasz nem érkezik, csak a körlevelek és spamek töltik meg emberünk virtuális tárhelyét. Kicsit elkezd izgulni, de tényleg csak kicsit mert apu cége úgyis ott van mentőövként. Apu ugyanis magánvállalkozó, tisztítószerhez való alapanyagokat hozat be, kihasználva az ukrán határátkelőhely kevésbé jól képzett vámosait. Jocit nem érdekli a vegyszer-kereskedelem. Legalább annyira nem, mint amennyire az egyetemen felvett kurzusai sem. Nem tudta eldönteni az érettségi után mi legyen belőle, csak azt érezte ő egy kicsit művész. Így lett belőle szabad bölcsész. Elmondása szerint szereti a szakot amire jár, mivel nem kell agyontanulnia magát meg „tökérdekes”.
Szerda azonban változást hoz. Délelőtt 10-kor telefonhívás. Joci alig lát a vizsgazáró búcsú bulija után, amely a héten a harmadik volt. A vonal túlsó végén egy lapkiadó HR felelőse van. Rövid beszélgetés után (Joci részéről inkább csak nyammogás) megegyeznek egy hétfői időpontban, amikor Joci állásinterjúra megy. Hirtelen verni kezd a szíve, olyan érzése van mint mikor bekerült az egyetemre. Korszakot vált úgy érzi.
Hétfő reggel van. Joci direkt elővigyázatos volt a tegnap este, jó benyomást szeretne kelteni. A 14. kerületben kell megtalálni egy toronyházat, ami annyira nem nehéz feladat. Joci bemegy, csókolom a portásnak, célirányosan a HR iroda felé veszi az irányt. Pár pillanat múlva már egy jól szituált nővel ül szemben, aki mindenféléről kérdezgeti. Szóba kerül a diploma is, annak értéke a mai világban meg egy csomó aktuálpolitikai és tájékozottságot mérő téma. Joci nem teljesít jól. Hiszen őt sosem érdekelték ezek a dolgok, csak ökög-makog mindenfélét. Igazából most realizálódik benne, hogy miért esett annyira nehezére megírni a diplomamunkáját: soha sem érdekelte ez a dolog. Bezzeg a játékrepülők! Azok érdeklik őt csak igazán, róluk oldalakat tudna írni…
Belefeledkezne a gondolkodásba de jól szituált nő félbeszakítja:
„Köszönöm szépen, hogy itt volt majd értesítjük.”
Joci is köszöni szépen, hogy itt lehetett. És köszöni szépen az elkövetkezendő néhány állásinterjút ahol megállapításra kerül, hogy teljesen alkalmatlan bármilyen kommunikáció-médiával kapcsolatos állás betöltésére. Ő az egyik hibája a jelenleg folyó tömegképzésnek, de legalább van egy diplomája. A család örül, hogy kinevelte magából az első értelmiségit, hiszen Joci is biztos ebben, mindig ezt ecsetelte a nagymamájának amikor a „miért nem tanulsz valami normális szakmát” című rész előjött, szinte az összes családi vacsora során.
Ezúton köszönöm Én is Jocinak, és annak a rétegnek akiket a tömegképzés juttatott be egy egyetemre, hogy elment és képviselte az állásinterjúkon az iskolát ahová járok, és tovább erősítette a bölcsészekről alkotott sztereotípiákat.
Köszönöm szépen, hogy amikor belépek egy állásinterjúra, akkor csak egy leszek a szabad bölcsészek közül, akit nem mernek alkalmazni semmilyen munkakörben. Ezek után meg tessék csak jól meglepődni amikor olyan statisztikákat látunk, hogy Magyarország csak alkoholisták és öngyilkosok számában vezet. Fel fog nőni egy újabb generáció akinek szintén nem lesz munkája, és már nem csak városi legenda lesz, hogy az Astorián levő egyik hajléktalannak csillagász diplomája van.
Ötezer karakter után amit a mai felsőoktatás degradálására szántam, talán ideje szemléletmódot váltani, és úgy tekinteni a diplomák elértéktelenedését mint a fejlődés momentumaira, ami egy műveltebb okosabb társadalomban reménykedik. Ahol azért lesz mindenkinek diplomája, mert értelmiségi és mert megérdemli. Joci sajnos nem ilyen számos társával együtt, akik ott állnak a diplomaosztón, akik most álláskeresők és évről-évre többen lesznek.
Minden elszomorító statisztika ami kicsit is rámutat a tömegképzés hibáira, valamilyen módon a homályba veszik. Pedig egy országot érint a probléma, ami ráadásul kicsit sem mondható újnak. Foghatjuk Bolognára, foghatjuk bárkire, de valami nem jó. Ezek alapján felesleges kellene, hogy legyen hetvenkettő felsőoktatási intézmény, mégis vannak. Vannak, hiszen igény van rájuk, és lesz is egészen addig amíg joguk van diplomát adniuk az emberek kezébe a különféle „nevenincs” szakokon. Pontosan ezek a szakok és hallgatóik sokasága minősítik le a magyar oktatást, a mennyiség fog a minőség rovására menni.
Eddig figyelmen kívül hagytam egy igen erős gazdasági tényezőt: azt, hogy emberek kezébe diplomát adni hatalmas üzlet. Istenem, bölcsész vagyok én is.
Megírom hát a befejező sorokat. A kávém elhűlt, a nap is lement. Lehörpintem az utolsó kortyokat, elundorodom még utoljára a vörös székektől és a műanyagpohártól. Holnap korán kell kelnem, már előre tudom, hogy zsúfolt lesz a holnapi napom. Elköszönök Jocitól is, de megkérem, hogy tegye félre nekem holnap az utolsó szendvicset.
Most ugyanis a munkaköri leírása alapján: ez a dolga.
2010-05-09
