Az EU-csatlakozás 2004. május 1-jén hivatalosan is alátámasztotta Magyarország azon törekvéseit, hogy tagja legyen egy olyan politikai uniónak, amely szabad kereskedelmet, egységes piacot és egységes munkavállalói jogkört garantál polgárainak.  Az ország szeretett volna részese lenni valaminek, ami képes túlmutatni önmagán, az állampolgárokat pedig igyekezett elmeríteni a „globalizáció”, „uniós pályázat”, „interkulturális” és „nemzetközi” szavak, kecsegtető és szebb jövőt sejtető mámorában. (Nem beszélve a megannyi idegen kifejezésről, ami a csatlakozás után jött divatba.) Időközben eltelt hat év.  És a válság javában tart.

Már épp kezdtünk elmerülni a közös tudatállapot és remény által generált tripbe, amikor hirtelen kiderült, hogy valami nincs rendjén. Az életszínvonal nem javult jelentős mértékben, nincs kolbászból a kerítés, sült galambok sem repülnek.  Sem az Olympos tejhatalmú istenei, sem pedig Írország zöld koboldjai nem állnak az EU pártján.  

Valami elromlott, de az olyan területeken ahol lényegesen alacsonyabb az életszínvonal még mindig általános nézet, hogy az EU ha nem is Kánaán, de valami sokkal jobb a jelenlegi helyzetnél. A szóban forgó terület pedig nem más mint az ex-Jugoszlávia éléskamrája, Szerbia legnagyobb kisebbségének otthont adó síksága:  Vajdaság.

EU pénzfolyam – folyik, de hova?

Az EU támogatások többnyire pályázati úton szerezhetők meg.  Ehhez az kell, hogy legyen némi önerő. Önerőt teremteni pedig nehéz kisvállalkozásként, kis forgalommal, fiatal cégként pedig lehetetlen.   Legalábbis ez a köztudat/tévképzet alakult ki, az itt élő kis- és középvállalkozások vezetőiben, ami ahhoz vezetett, hogy Magyarországon több ezer „XY Consulting Kft.” alakult  az utóbbi 5-6 évben, melyek főprofiljuk meghatározó elemeként tekint a az EU pályázatírást, általában 50-60000 forintos pályázatírási díjért bárkinek írnak TÁMOP-ot, KEOP-ot vagy bármi egyéb infrastrukturális vagy munkaerő-piaci  fejlesztést célzó pályázatot. Szinte másodrendűvé válik a kisbetűs rész, amely az 5-6%-os pozitív elbírálás esetén fizetendő jutalék, ami egy milliós nagyságrendű pályázat esetében, korántsem elhanyagolható összeget rejt magában. 

Létrejött egy parazita életmódot folytató vállalkozásforma, ami a kisvállalkozások papírmunkától és az ellenőrzésektől tartó félelméből táplálkozik. Egy pályázati kiírás általában több 100 oldal, a régebbi pályázati mód esetében súly tekintetében is jelentős papírmennyiség.  Ennek ellenére támogatottnak lenni jó dolog. Jó, mert kapukat nyit olyan támogatásokra, amik egyébként nem léteznének (vagy sokkal kisebb volumenben), és jó azért is mert… támogatottnak lenni mindig jó. Azt feltételezi, hogy túl az alapítón/cégtulajon/vezetőn , valaki(k) fantáziát látnak a dologban, érdemesnek tartja egy államközi szervezet is arra , hogy kisebb-nagyobb pénzeket invesztáljon a vállalkozásba.

Természetesen az után, hogy kifizették a pályázatíró cég munkáját, amit kis munkával és utánajárással és kis hozzáértéssel bárki elvégezhetett volna, még mindig szerencsésnek mondható a vállalkozás,  aki támogatásban részesül. Megindul néhány fejlesztés, az a néhány, ami sikeresen be is fejeződik, azokat meg úgyis annyira hype-olni fogják, hogy a határidőket be nem tartó és meg nem valósult pályázatok lenyúlt pénzei szép lassan a feledés ködébe vesznek.

Vajdaságban a két másfél évtizedig „bujkáló” háborús bűnös kiadása után, az uniós csatlakozás lehetősége már cseppet sem olyan távoli képzelgés, mint az ő kiadatásuk előtt. Hirtelen sokkal inkább EU-barát politikát folytat Szerbia is, bár az ottani közvélemény szerint, ha nem háborúztunk volna annyit, Jugoszlávia összes tagállama EU tag lehetne már.  Azok a szervezetek, akik a határon-túli magyarok érdekeit képviselik csak nagyon kis (de még így is jelentős) szeletet kapnak az „EU-s pénzek” nevű tortából. Ők azok, akik elsőként hozzáférést  kapnak,  még a tényleges csatlakozás előtt, olyan forrásokhoz,

 amik nagy eséllyel eredményeznek fejlesztéseket az adott régióban. Ezek a fejlesztések, pontosabban konkrét eredményük, azt az általános véleményt implikálják, hogy az EU-hoz történő csatlakozás jó, abból mindenki csak jól jöhet ki. Pedig a helyzet ennél lényegesen árnyaltabb.

Európai Unió – Balkán - Vajdaság

Vajdasági születésűként, abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy a rendszerváltás óta három országban éltem, anélkül, hogy az utca és a házszám változott volna.  Ennek ellenére csak idén szeptembertől leszek két országnak az állampolgára egy időben. Határon túli magyarként, természetesen éltem a lehetőséggel, és kérelmeztem a kettős állampolgárság jogcímének megszerzését. Már-már közhelyessé sínylődik a kettős állampolgárság kérdése, annyi konferencia és értekezés tárgyát képezte az utóbbi egy-két évben. Az emberek szeretnek erről a témáról beszélni  és a politikai háttérről. Magyarországon amúgy is jellemző általában véve  a véleménynyilvánítás szándéka ebben a  kérdéskörben, hozzáértéstől függetlenül.  A témában elhangzott diskurzusok többsége egységes és homogén közegként kezeli a határon túli magyarságot. Mégsem az. Az elkövetkezendőkben a vajdasági helyzetről fogok bővebben írni, a többiről ugyanis még nincs személyes tapasztalatom.

Szerbia és Ukrajna – azaz a két, nem-uniós szomszédállam – esetében, túl a gesztus értékén, ami az Anyaországhoz történő szimbolikus visszacsatlakozást jelent a polgárok számára, és az említett térségekben számos jogkör illetve érdek kapcsolódik a kettős állampolgárság megszerzéséhez.  Mindenekelőtt  hatalmas potenciált látnak abban a vajdasági fiatalok, hogy EU-állampolgárok legyenek. Magyarország évek óta igyekszik lerázni magáról a Balkán sztereotípiát. Egy olyan fiatal pályakezdő/egyetemista, aki egy köztudottan balkáni ország állampolgára, mindent meg is tesz azért, hogy lehetőséget kapjon a tanulásra és a munkavállalásra ott, ahol a minimálbér több mint a saját régiójának átlagfizetése, sőt a saját nyelvén is tanulhat.

Ekkor a vajdasági fiatal pályakezdő még  „csak” Magyarországig jutott el. Ez is nagy teljesítmény:  a faluban a szomszéd nénik által már mindenki róla beszél, hiszen „..nem lehet olyan buta gyerek, ha már Pesten/Szegeden/Pécsett/(bármely magyarországi nagyváros neve)-n tanul!”. A nyugat délibábja ül mindenki józanságára, a külföldön élés/munkavállalás kánaáni képzeteivel együtt. 

És akkor megindul a vándorlás kifelé. Az olyan országokba mint Anglia, Hollandia, Németország.  A család vár, az „egyszem” gyerek pedig próbálkozik. Mindhiába, mivel csak méltánytalan munkákat tud vállalni, mint a mosogatás vagy a pohárszedés. Él. Sőt megél a keresetéből, de még távolról sem él jól. És akkor pár év múlva hazajön.  Olyan indokokkal, mint: jobb az itthoni kaja,  szebbek a lányok,stb. Nagy csalódás ez mindenkinek és már közel az egyik legnagyobb közhelynek számító megállapítás: „az élet nem habostorta!” – amikor megjön a Postás és átadja a határozatot, mely szerint a család többi tagja is hivatalosan megkapja rövid időn belül a magyar állampolgárságot.

És kezdődik minden elölről.

Joci.

Joci elsőéves szabad-bölcsész hallgató. Joci optimistán tekint a jövőbe, eddig is ment neki, ezután is fog. Valószínűleg a kommunikáció-média szakirányt fogja választani. Igazából nem érdekli, de tudja hogy a média az nagy pénz, az egyetemről kidobni meg nehéz lesz („…négyszer csak nem húznak meg egy tantárgyból”).

Eltelik négy év – annak ellenére, hogy Joci bizton állítja, hogy az csak három volt, mivel 19 évesen (is) elsős volt, 22 évesen meg diplomázik – Joci számára elkezdődik a nagybetűs. Miután minden dél-alföldi rokonnak elmagyarázza a „Bachelor” és a „Szabad bölcsész” fogalmak jelentését, kíváncsian elkezd állasok után keresgélni. Szomorúan veszi tudomásul, hogy kicsit sem arányos a kommunikáció szakot hirdető iskolák, és az ebben a munkakörben dolgozók száma. Péntek estéjét is a különböző álláskereső oldalaknak, és az önéletrajzírásnak szenteli.

Néhány nap elteltével még semmi válasz nem érkezik, csak a körlevelek és spamek töltik meg emberünk virtuális tárhelyét. Kicsit elkezd izgulni, de tényleg csak kicsit mert apu cége úgyis ott van mentőövként. Apu ugyanis magánvállalkozó, tisztítószerhez való alapanyagokat hozat be, kihasználva az ukrán határátkelőhely kevésbé jól képzett vámosait. Jocit nem érdekli a vegyszer-kereskedelem. Legalább annyira nem, mint amennyire az egyetemen felvett kurzusai sem. Nem tudta eldönteni az érettségi után mi legyen belőle, csak azt érezte ő egy kicsit művész. Így lett belőle szabad bölcsész. Elmondása szerint szereti a szakot amire jár, mivel nem kell agyontanulnia magát meg „tökérdekes”.

Szerda azonban változást hoz. Délelőtt 10-kor telefonhívás. Joci alig lát a vizsgazáró búcsú bulija után, amely a héten a harmadik volt. A vonal túlsó végén egy lapkiadó HR felelőse van. Rövid beszélgetés után (Joci részéről inkább csak nyammogás) megegyeznek egy hétfői időpontban, amikor Joci állásinterjúra megy. Hirtelen verni kezd a szíve, olyan érzése van mint mikor bekerült az egyetemre. Korszakot vált úgy érzi.

Hétfő reggel van. Joci direkt elővigyázatos volt a tegnap este, jó benyomást szeretne kelteni. A 14. kerületben kell megtalálni egy toronyházat, ami annyira nem nehéz feladat. Joci bemegy, csókolom a portásnak, célirányosan a HR iroda felé veszi az irányt. Pár pillanat múlva már egy jól szituált nővel ül szemben, aki mindenféléről kérdezgeti. Szóba kerül a diploma is, annak értéke a mai világban meg egy csomó aktuálpolitikai és tájékozottságot mérő téma. Joci nem teljesít jól. Hiszen őt sosem érdekelték ezek a dolgok, csak ökög-makog mindenfélét. Igazából most realizálódik benne, hogy miért esett annyira nehezére megírni a diplomamunkáját: soha sem érdekelte ez a dolog. Bezzeg a játékrepülők! Azok érdeklik őt csak igazán, róluk oldalakat tudna írni…

Belefeledkezne a gondolkodásba de jól szituált nő félbeszakítja:

„Köszönöm szépen, hogy itt volt majd értesítjük.”

Joci is köszöni szépen, hogy itt lehetett. És köszöni szépen az elkövetkezendő néhány állásinterjút ahol megállapításra kerül, hogy teljesen alkalmatlan bármilyen kommunikáció-médiával kapcsolatos állás betöltésére. Ő az egyik hibája a jelenleg folyó tömegképzésnek, de legalább van egy diplomája. A család örül, hogy kinevelte magából az első értelmiségit, hiszen Joci is biztos ebben, mindig ezt ecsetelte a nagymamájának amikor a „miért nem tanulsz valami normális szakmát” című rész előjött, szinte az összes családi vacsora során.

Ezúton köszönöm Én is Jocinak, és annak a rétegnek akiket a tömegképzés juttatott be egy egyetemre, hogy elment és képviselte az állásinterjúkon az iskolát ahová járok, és tovább erősítette a bölcsészekről alkotott sztereotípiákat.

Köszönöm szépen, hogy amikor belépek egy állásinterjúra, akkor csak egy leszek a szabad bölcsészek közül, akit nem mernek alkalmazni semmilyen munkakörben. Ezek után meg tessék csak jól meglepődni amikor olyan statisztikákat látunk, hogy Magyarország csak alkoholisták és öngyilkosok számában vezet. Fel fog nőni egy újabb generáció akinek szintén nem lesz munkája, és már nem csak városi legenda lesz, hogy az Astorián levő egyik hajléktalannak csillagász diplomája van.

Ötezer karakter után amit a mai felsőoktatás degradálására szántam, talán ideje szemléletmódot váltani, és úgy tekinteni a diplomák elértéktelenedését mint a fejlődés momentumaira, ami egy műveltebb okosabb társadalomban reménykedik. Ahol azért lesz mindenkinek diplomája, mert értelmiségi és mert megérdemli. Joci sajnos nem ilyen számos társával együtt, akik ott állnak a diplomaosztón, akik most álláskeresők és évről-évre többen lesznek.

Minden elszomorító statisztika ami kicsit is rámutat a tömegképzés hibáira, valamilyen módon a homályba veszik. Pedig egy országot érint a probléma, ami ráadásul kicsit sem mondható újnak. Foghatjuk Bolognára, foghatjuk bárkire, de valami nem jó. Ezek alapján felesleges kellene, hogy legyen hetvenkettő felsőoktatási intézmény, mégis vannak. Vannak, hiszen igény van rájuk, és lesz is egészen addig amíg joguk van diplomát adniuk az emberek kezébe a különféle „nevenincs” szakokon. Pontosan ezek a szakok és hallgatóik sokasága minősítik le a magyar oktatást, a mennyiség fog a minőség rovására menni.

Eddig figyelmen kívül hagytam egy igen erős gazdasági tényezőt: azt, hogy emberek kezébe diplomát adni hatalmas üzlet. Istenem, bölcsész vagyok én is.

Megírom hát a befejező sorokat. A kávém elhűlt, a nap is lement. Lehörpintem az utolsó kortyokat, elundorodom még utoljára a vörös székektől és a műanyagpohártól. Holnap korán kell kelnem, már előre tudom, hogy zsúfolt lesz a holnapi napom. Elköszönök Jocitól is, de megkérem, hogy tegye félre nekem holnap az utolsó szendvicset.

Most ugyanis a munkaköri leírása alapján: ez a dolga.

2010-05-09

Hideg nyomon (Gone Baby Gone)-2008

Amikor bánod, hogy bealszol...

Ben Affleck első filmje a vártnál jobban kivívta a kritikusok tetszését, de ha tudjuk,hogy a film történetének alapját adó könyv írója írta a Mystic Rivert is akkor a jó filmélmény el is várható.

Nem is csalódunk a filmben feltéve akkor ha épp előtte frissítettük a kofeintabletta készletünket, és képesek vagyunk ébren maradni. Netessék félreérteni a film nem unalmas, egyszerűen lassú. A film készítői ezt pontosan tudták ezért megpróbáltak pár "akciódús" jelenetet betenni a filmbe ami nem is akkora gond,csak nem Casey Affleck életunt és döntésein folyamatosan bánkódó karakteréhez illik. Alapjában véve egy lélektani drámáról van szó, amelyet egy krimibe illő történet tesz igazán élvezhetővé.

A szereplőkről annyit,hogy "furcsamód" megegyezik a rendező és a főszereplő vezetékneve,dehát nézzük ezt el nekik nemrég ugyanis maga a rendező ismerte el,hogy az utóbbi időben mindent a pénzért csinál. Egyébként nem olyan rossz választás Casey Affleck, de egy olyan szereplőgárda mellett mint Morgan Freeman és Ed Harris kicsit még zöldfülűnek tűnik. Michelle Monaghan alakítja a barátnőjét aki mellesleg el is hagyja, és a filmben végig csak a mellékszereplő posztot tölti be a hős mellett. Őszintén szólva más szerepet én sem bíztam volna rá.

A film története röviden annyi, hogy eltűnik egy kislány akit mellesleg a narkós anyuci addig le sem szart (egyszer bent hagyta 2 órára a melegben,azért,hogy betéphessen..),de hirtelen feltámadnak benne az anyai ösztönök. A gyerek rokonai felbérelnek egy magánnyomozó párt,hogy találják meg a lányt mivel jobban bíznak az ő kapcsolataikban mint a rend bátor őreiben. Végül elvállalják az ügyet és megindul a nyomozás. Eléggé bonyolulttá válik az ügy, de lényegében kiderül,hogy a lány elrablója igazából jót akart neki.Többet meg nem árulok el...nézzétek meg!

A film pont a tempója miatt lesz hangulatos. Miután megnézted rajtad is eluralkodik kicsit a nyomasztó-elgondolkodós hangulat. A végén döntéshelyzetbe kerül a főhős az elvei és lány jövőjével kapcsolatban, ami által a néző is elgondolkodik az értékrendekkel kapcsolatban. Ami nem tetszett a végében, hogy végül miután kb 20 percig gondolkodunk azon,hogy vajon mi is lenne a jobb döntés, a rendező konkrétan bemutatja,hogy mik a döntés következményei ezáltak állást foglal. Kicsit olyan érzés mintha ő döntené el helyettünk,hogy mi is a jó.

Összesítve jó és nem utolsó sorban hangulatos kis film, de a vége miatt "csak" 7,5 a 10-ből.

Értékelés: 7,5/10